Ez a darab 1969-ben keletkezett, és azóta szinte valamennyi színház színpadát, sőt Európa jó néhány színpadát is megjárta. Merthogy nagyon aktuális. Műfaját Szakonyi Károly komédiának határozta meg, de én úgy gondolom, hogy inkább tragikomédia. Mert – meg fogják látni – bosszantóan nevetséges, ahogyan az emberek viselkednek a színpadon, és tragédia is, hiszen nagyon-nagyon a valóságból vette a helyzeteket, a figurákat, a párbeszédeket. Tulajdonképpen minden jó dráma kérdez valamit. Szakonyi Károly nagyon is aktuális, és most, Advent időszakában különösen az. A szerző azt kérdi tőlünk, hogy tudunk-e egymásra igazán figyelni? Nem felszínesek-e még a legközelebbi kapcsolataink is? És vesszük-e Istennek a jelzéseit, tudunk-e arra is gondolni, arra is figyelni, vagy csak verjük a mellünket, hogy mi aztán igazán hiszünk. Azt hiszem, hogy az előadás után azért hazavisznek valamennyien egy kis elgondolkodni valót, hiszen önmagunkkal szembesít bennünket – köszöntötte a vendégeket Bognár Istvánné, majd a következő két órában a szereplők a Bódog családhoz kalauzolták a nézőt, de – az eseményeket látva – szinte bármely mai család otthonába bekopogtathattunk volna.  A történet szerint Bódogék a legkisebb fiuk, Imrus születésnapját ünneplik, de valójában senkit sem érdekel maga az ünnepelt, édesapja még azzal sincs tisztában, hogy 18, vagy 19 éves? A család tagjai leginkább a televízió előtt ülnek, mindenki beszél, de senki sem figyel a másikra.  A darab egyik kulcsfigurája egy különös albérlő, Emberfi, aki Krisztus-szerű „figura”: csodákat tesz, vízből bort csinál, meggyógyítja a béna szomszédot, Szűcs urat, de Imruson kívül senki sem figyel rá.

„Ennek a darabnak a főszereplője a televízió, legalábbis olyan értelemben, hogy alapvető cselekménye a televíziónézés. Nem arról van szó, hogy én a televíziót elítélném, hanem arról, hogy van a televíziónézésnek egy olyan átka, hogy elidegeníti egymástól az embereket. Amikor írtam a darabot, úgy képzeltem, hogy olyan a képernyő, mint a gyereknek a csörgő, hogy rázzák előtte, s akkor a gyerek nem sír. Valami mozog, és ez mindent pótol, nem kell se gondolkodni, se egymással beszélgetni, megszűnik az egymással való kontaktus. Valamiféle menekülés ez.” - Szakonyi Károly fogalmazott így a darab kapcsán, s az eredeti történet végén Emberfi, az albérlő eltűnik a család életéből, ők pedig visszasüllyednek ugyanabba az üres létbe, ahonnan indultak: a valódi csoda, az emberi kapcsolat és a megváltás lehetősége pedig elszáll. Bognár Istvánné rendezőként azonban más zárást álmodott meg, s a szerző hozzájárulásával meg is valósította. A különös albérlő maradt, azt sugallva, reményt adva, hogy talán képes az ember változni…

Az előadás bevétele jótékony célt szolgált, az adományládában összegyűlt 139 ezer forintot a Háromkirályok Alapítvány számára ajánlották fel. Az előadást követően Varga Katalin, a Kulturális, Oktatási, Sport és Nemzetiségi Bizottság elnöke mondott köszönetet Bognár Istvánné és a szereplők számára a lelkes felkészülésért és az őszinte, gondolatébresztő előadásért.