A környebányai Puskás Sándor személyében egy olyan fiatal került az 1956-os forradalom és szabadságharc hősei közé, aki nem katonaként, hanem diák-, orvostanhallgatóként szenvedett el tragikus halált, miközben a sebesültek mentésében vett részt. Az 1956-os magyar forradalom idején, október 23-án este, a fővárosban, a Magyar Rádió közelében, sebesültmentés közben kapott halálos lövést. Környebányán az emlékére márványtáblát állíttattak, az emlékező közösség október 23-án hagyományosan ott hajtott fejet.

A Környei Magyar Dalkör tagjai Bozó Kucskár Anikó felkészítésében citeramuzsikával, énekekkel, Domina József szavalatával tisztelgett 1956 hősei előtt, Bolemányi Magdolna a 22 évesen elhunyt fiatalember alakját idézte fel, majd az emlékezők az emlékműnél helyezték el a kegyelet virágait, mécseseit.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére rendezett ünnepség Környén hagyományosan a református templomban kezdődött, Visnyei László plébános és Gál Balázs lelkipásztor tartott ökumenikus istentiszteletet, majd a megemlékezés a Művelődési Házban folytatódott. Beke László polgármester ünnepi beszédében így fogalmazott: nekünk, 69 évvel később már megadatott, hogy büszkén és félelem nélkül mondhatjuk ki: mi, magyarok, 1956. október 23-án a szabadságunkért vonultunk az utcára, és a frissen visszaszerzett szabadság volt az, aminek védelmében fegyvert ragadtunk. Ma már büszkén és félelem nélkül mondhatjuk ki: a megszálló idegen szovjet hadsereggel és csatlósaikkal szemben az életüket feláldozni is kész „pesti srácok” valódi hősök voltak, akik előtt fejet hajtani az utódok kötelessége. Példát adtunk a világnak, hogy a szabadság és önállóságért vívott harcban lehet a túlerővel, a megfélemlítéssel, a terrorral szemben is győzni. De a mi példánk legfájóbb pontja talán az, hogy a világ képes volt tétlenül nézni, ahogy a győztes forradalmunkat vérbe fojtják. Képes volt némán figyelni, miként fogy el a muníció, hogyan fogy napról-napra a sok önfeláldozó szabadságharcos. És ma már büszkén és félelem nélkül kimondhatjuk azt is, hogy az önfeláldozásuk – bár a küzdelmüket vérbe fojtották – nem volt hiábavaló, hiszen a mi szabadságunk a kommunista diktatúra megbuktatásával kezdődött, és a Szovjetunió által irányított totalitárius rendszer éppen 1956-ban szenvedte el az első nagy és kiheverhetetlennek bizonyult csapást, amely végül az összeomlásához vezetett… Az 56-os forradalom nem valami soha nem volt, addig csak a vágyainkban létező állapot eléréséért folyt, hanem régi jussunk, az előttünk járó nemzedék által ránk hagyományozott örökség visszaszerzéséért – hangzott el beszédében, így világítva rá Németh László gondolatainak valódi értelmére: „Hagyomány és forradalom nem ellenségek: hanem egy olló két szára.”

Az ünnepségen rendhagyó módon díjátadásra is sor került, mivel az augusztus 20-ai ünnepségen egyéb elfoglaltsága miatt nem lehetett jelen, és nem vehette át a számára megítélt díjat Dr. Tar Edit, községünk ismert, megbecsült polgára, aki számtalan mozgásszervi problémával küszködő környeinek is segített az eltelt 35 év alatt, és nyugdíjasként is aktívan folytatja a gyógyító munkát. Környe Község Önkormányzata a község egészségügyi ellátása érdekében kifejtett magas színvonalú munkájának elismeréseként Dr. Tar Editnek a „Közegészségügyi díjat” adományozta, az elismerést Beke László polgármester és Tirhold Kármen alpolgármester adta át.

A folytatásban a „Nincs szív, mely szíveddel összedobban” című darabot adták elő a Kadarkölykök Színjátszósai és a Kadarka Társulat Szűcs József megálmodó rendezésében. A címsor Márai Sándor tollából született meg valamikor 1944-45-ben, a II. világháború sújtotta Budapesten. Az előadás során a mondat teljesen más kontextust kapott, más történelmi közeget, mégsem hangzott idegenül. De hogy ki, kinek a hangján hallotta meg, az kizárólag a nézőn állt. Az előadásban számtalan alak jelent meg, s bármelyikük tolmácsolhatta volna Márai szavait. A hős és az antihős egyaránt. A történet, kicsit talán úgy tűnhetett, hogy rövidebb, össze nem illő epizódok elegye, ahol különböző érzelmek és hangulatok ütköztek. Időnként fájt, időnként kacagtatott, de minden pillanatában elgondolkodtatott. A rendező a közel 70 évvel ezelőtti eseményeket a majdnem harminc színjátszó részvételével a saját szemükkel igyekezett láttatni, segítséget kérve Máraitól, Faludy Györgytől, Vámos Miklóstól. Az epizódokat egybe az fűzte, amit éreznek, amit gondolnak, ami bennük ébred akkor, amikor ezt a szót hallják: ezerkilencszázötvenhat.