Vissza
A 81 évvel ezelőtti borzalmakat Vadász Éva, a képviselő-testület Kulturális, Oktatási, Sport és Nemzetiségi Bizottságának elnöke idézte fel: a szovjet 40. hadsereg támadása 1943. január 12-én, 30-35 fokos hidegben kezdődött meg, egységei az urivi hídfőből már az első napon 8-12 kilométer mélyen beékelődtek a magyar védelembe. Január 14-én a voronyezsi front középső és déli részén is támadás indult. A német hadvezetés nem vetette be az arcvonalnak ezen a részén állomásozó egyetlen tartalékát, s a visszavonulást is megtiltotta. Január 16-ára a szovjet támadás három részre szakította a 2. magyar hadsereget. Az arcvonal felbomlott, eluralkodott a pánik. Az elvágott, és német alárendeltségbe került III. hadtest tovább harcolt, de február elején - miután sem ellátmánya, sem fegyverzete nem maradt - parancsnoka feloszlatta az alakulatot, melynek pár ezer katonája kijutott a szovjet gyűrűből. A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg 1943. január 24-én „vált ki az arcvonalból”. A hadsereg életben maradt katonáit március 5-én hátravonták a Dnyeper folyó nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. A doni veszteségekről pontos adatok még ma sem állnak rendelkezésre. A 2. magyar hadsereg mintegy 93 500, más források szerint 120 ezer, illetve 148 ezer főt vesztett, az elesettek és a fogságba kerültek pontos számát megállapítani nem lehet. A Don-kanyar tragédiája az áldozatok, sok-sok tízezer magyar, köztük környei család tragédiája is volt – fogalmazott, majd a jelenlévőktől azt kérte, hogy mindannyian emlékezzünk a magyar katonák hősiességére, a környei katonák hősiességére, akik esküjükhöz híven, kilátástalan küzdelmüket vívták a többszörös túlerővel szemben.
Kötelességünk emlékezni, és kötelességünk, feladatunk, küldetésünk imádkozni. Emlékezni azért kell, mert akinek nincs múltja, nincs történelme, annak jövője sincsen. Emlékezni azért kell, hogy tanuljunk a múltunkból, tanuljunk a történelmünkből, hogy ne kövessük el azokat a hibákat, amiket eleink elkövettek. A magyar történelmünk tele van vesztes csatákkal, persze vannak győztesek is, amikre büszkén emlékezhetünk, de a vesztes csatákból mindig azt lehet megtanulni, hogyan nem kell az összefogás hiányát megélni. Mert általában azért voltak vesztes csatáink, mert nem volt összefogás, nem volt testvériség, nem volt összetartás. Tanuljuk meg ezekből, hogy csak úgy lehetünk győztesek, ha összefogunk, ha összekapaszkodik magyar a magyarral, ember az emberrel, csak így van jövőnk itt Magyarországon, itt a Kárpát-medencében – hangzott el Szilágyi Sándortól. A helyettes lelkipásztor a hősökről és az áldozatokról így fogalmazott: megállták a helyüket, mert szerették a hazájukat. Szerették a családjukat, és ezért készek voltak az életüket adni. Azt mondja a Szentírás, hogy nincsen nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Emlékezzünk az ő áldozatukra, és legyen előttünk is példa, hogy mi is képesek legyünk meghozni a magunk helyén, a magunk környezetében, családjában, munkahelyén azt az áldozatot, amit elvárnak tőlünk.
A Hősi Emlékműnél az áldozatok előtt tisztelegve az önkormányzat nevében Pákozdi Ferenc alpolgármester, Vadász Éva, a Kulturális, Oktatási, Sport és Nemzetiségi Bizottságának elnöke, a Német Nemzetiségi Önkormányzat képviseletében Tirhold Kármen elnök és Wéber István, a Történelmi Vitézi Rend Komárom-Esztergom vármegyei Székkapitányság Környei csoportja nevében Vitéz Erdei József és nemzetes Dr. Árendás József, a Környei Németek Baráti Köre és Kultúregyesülete részéről Dörner István elnök és Kerecsényi József elnökhelyettes, valamint Visnyei László plébános és Szilágyi Sándor helyettes lelkipásztor helyezte el a kegyelet virágait, a jelenlévők az örök emlékezés mécseseit, majd a megemlékezés zárásaként az Il Silenzió csendült fel.
